„A munkátlanság istencsapás” – Tornai Endre és a Tornai Pincészet Somló története

„Reggel még aludtunk amikor dolgozni ment. Este nagy öröm volt kaput nyitni, felülni az ölébe a motorjára és utazni vele a kaputól a garázsig. Megunhatatlan 30 m-es utak voltak.” – válaszolja Tornai Tamás, amikor édesapjáról kérdezzük. Ebben a néhány mondatban benne van minden: a munka ritmusa, a kevés együtt töltött idő értéke, és az a világ, amelyből a Tornai család felépítette a saját történetét.

Cikkünkben Tornai Tamással beszélgettünk a Tornai Pincészetről, Naszer Juli közreműködésével. Szeretnénk nektek bemutatni a különleges és tiszteletre méltó életutat, melyet a természet szeretete és a bor tisztelete szőtt át. Ismerjétek meg Tornai Endrét és azt az értékrendet, amellyel felépítette országunk történelmi borászatát: a következetességet, az alkotást, a kitartást, és azt a fajta belső igényességet, ami nem engedi a könnyebb utat.

Milyen ember volt Tornai Endre valójában?
Az első kérdésünk nem a pincére, hanem az emberre vonatkozott, mert a történet súlyát nem az események adják, hanem az, hogy ki áll mögöttük. „Apám egy aprócska településen megkapaszkodni próbáló, négy gyermekes családba született.” Ez a mondat nemcsak háttér, hanem magyarázat is arra, hogy miért vált később meghatározóvá Tornai Endre életében a Somló. A harmincas években szőlőt és pincét birtokolni a hegyen a jómód jele volt, a Tornai Pincészet alapítója pedig ezt gyerekként csak távolról láthatta, miközben a földeken dolgozott. A somlói birtokhoz nem egy stabil, előre kialakított élethelyzetből jutott hozzá, hanem a háború utáni bizonytalan, átrendeződő világban. A háború után a korábbi tulajdonosok közül sokan elmenekültek, a birtokok gazdátlanná váltak vagy állami kézbe kerültek, és ebben a bizonytalan helyzetben nyílt lehetősége arra, hogy földhöz jusson a Somlón. Ezzel párhuzamosan alapította meg a családját is, így a kettő egyszerre épült fel: a birtok nem külön projekt volt, hanem ugyanannak az életnek a része. Ezért viszonyult hozzájuk ugyanazzal a komolysággal, és ez a hozzáállás később a pince működésének alapjává vált.

Mit jelentett a mindennapokban a Tornai birtok felépítése abban az időben a Somlón?
„Az ötvenes-hatvanas évek kevés szabadnapjai, a vasárnapok és néha egy-egy ünnep szinte mindig munkával telt.” Ez nem egy különösen nehéz időszak leírása, hanem egy általános állapot hetven év távlatában. A bor nem élményként vagy kedvtelésből jelenik meg, hanem fizikai munkaként, amelynek nincs alternatívája.

Itt a családi múlt nemcsak egy elmesélt távoli történet, hanem megélt tapasztalat, amelyben a gyerekek természetes módon tanulták meg a munka ritmusát. „Megtanultam csendben dolgozni, hogy gondoljam át mielőtt cselekednék, másokkal együtt dolgozva megfontolni, mit tennék a másik helyében.” Ez nem elvként jelenik meg, hanem napi gyakorlatként. A mondatot, ami mindezt keretbe teszi, gyakran emlegette Tornai Endre: „A munkátlanság istencsapás!” Ez nem túlzás, hanem a siker alapköve a Tornai Pincészet történetében.

A háború utáni közegben milyen döntések és kockázatok kellettek ahhoz, hogy egy családi birtok valóban felépüljön?
„A semmiből, a semmivel elindulni még nem jelent nagy kockázatot.” Ez a gondolat csak akkor érthető, ha figyelembe vesszük az előzményeket. Aki végigélte a háborút és annak következményeit, annak a veszteség fogalma mást jelent.

A rendszer nem a minőséget támogatta. Az ár rögzített volt, a mennyiség számított, a felvásárlás kiszámíthatatlanul működött. Ebben a környezetben a minőség nem piaci elvárás volt, hanem belső döntés. A Tornai családnál ez nem kérdésként merült fel, hanem alapelvként. Ez később konkrét következményekkel járt: voltak évjáratok, amikor a minőség érdekében egyes ültetvényekről nem szüreteltek. Az ilyen döntések nem magyarázhatók rövid távú tervekkel, kizárólag a legmagasabb igények meglétével és igazi alapítói szemlélettel.

A hetvenes évek fejlesztései nem látványos, hanem döntő jelentőségű lépések voltak. Tornai Endre fia, Tornai Tamás friss diplomás mezőgazdasági gépészmérnökként nem egy kész, működő rendszerbe érkezett, hanem egy olyan környezetbe, ahol a minőségi borkészítés feltételei egyszerűen nem álltak rendelkezésre. A pince átépítése, a kút fúrása, a tisztaság biztosítása nem fejlesztési ambíció volt, hanem alapfeltétel ahhoz, hogy egyáltalán kontrollálható legyen az erjedés és az érlelés.

A saját gépek megalkotása ebből a hiányból indult. A bogyózó megépítése például nem technikai játék volt, hanem válasz arra, hogy a szőlő feldolgozása pontosabb, kíméletesebb és kiszámíthatóbb legyen, ami közvetlenül hat a bor szerkezetére és tisztaságára. Ugyanez igaz a sorközökhöz igazított univerzális traktorra: a somlói parcellák adottságaihoz kellett alkalmazkodni, nem volt mit megvásárolni készen. A szabályozható nyomású elektro-hidraulikus prések pedig már egyértelműen minőségi kérdést oldottak meg, mert a préselés intenzitása és kontrollja alapvetően befolyásolja, milyen must kerül az erjedésbe.

Ez a teljesítmény nem abban mérhető, hogy hány gép készült el, hanem abban, hogy egy családi birtok saját technológiai alapokat hozott létre egy olyan időszakban, amikor ehhez sem infrastruktúra, sem piaci háttér nem állt rendelkezésre. Ezek az újítások pedig azok az értékek, amelyek később a borok minőségében is megjelentek, kiemelték a birtokot és elismerő díjakat hoztak a családnak.

Mit jelent ma a családi örökség és hogyan él tovább a mindennapokban?
„Anyám a türelem és a bizakodás hangsúlyát adta át.” Ez a mondat ellenpontot ad az apai szigorhoz és végtelen munkabíráshoz, és együtt egy működő rendszert hoz létre. A család működésében a természethez való viszony a meghatározó. Nem irányítani próbálják, hanem megérteni. A szőlő nem termék, hanem élő rendszer, a bor pedig nem gyártási folyamat eredménye, hanem egy irányított, de alapvetően természetes átalakulás.

Ez a szemlélet ma is látható a működésükben. Nem gyors reakciók, nem trendkövetés, hanem egy stabil, hosszú távú gondolkodás. A folyamatos fejlődés igénye nem külső nyomás, hanem belső szükséglet.

Hogyan változott a család Somlóhoz fűződő kapcsolata az első generációtól a mai nemzedékekig?
„A Somló megunhatatlan. 70 éve csodálom, gyakran megállok, autóval félreállok, mert a szépsége elragad. Le kell fotóznom a hegy felhősapkáját, a párából kiemelkedő csúcsát, havas lankáit, kora tavasszal virágzó mandulafáit.” Ez az egyik legnehezebben átadható érzés, mert nem tanulható és nem is másolható, egyedül csak a családi vérrel öröklődhet. Aki itt dolgozik, idővel kapcsolatba kerül a Somlóval. Néha nehéz vele, néha meglep, néha ad, néha elvesz, de a kölcsönös tiszteletet örök és elpusztíthatatlan.

Hol van az egyensúly hagyomány és változás között? Hogyan lehet egy pince egyszerre hű önmagához és releváns a mai környezetben?
A válasz egy jól megfogható hasonlatban érkezik hozzánk: „Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy ember személyisége fejlődik, miközben az alap beállítottsága ugyanaz marad örökre.” Ez nem elméleti megközelítés, hanem működési modell.

A technológia változik, az eszközök fejlődnek, a piac gyorsul. A döntések mögötti gondolkodás viszont nem cserélődik le. Ez az, ami egy bort felismerhetővé tesz, és ami miatt egy pince nem veszti el az identitását akkor sem, ha körülötte minden átalakul.

Amikor arról kérdeztük Tamást, mit vigyen magával az olvasó a Tornai Pincészet közel nyolcvan éves történetéből, a válasz nem volt bonyolult: „A kitartás tanulságát. A természet szépségét, az iterációs és interakciós kapcsolatok bőségét.” És talán ez az a pont, ahol a történet kilép a pincéből. Mert amit hozzátesznek, már nemcsak róluk szól: „Vannak örök értékek, amelyek az élet természetes részét alkotják. Ne fosszák meg magukat ettől! Ízleljék, figyeljék, leljék örömüket mindenféle évjáratú Tornai borban, és gazdagítsák életüket a borozgatás közbeni őszinte beszélgetésekkel, lehetőleg a Somlón.”